1. rész - A kórházban

Ah, mi ez a szörnyű fejfájás? Hol vagyok? Szent ég, nem emlékszem semmire... Minden tiszta homály... Mi ez a szag? Talán... Nem... Az lehetetlen... Mit keresek én egy kórházban? Ki hozott ide? Miért? Úr isten, tele vagyok kérdésekkel de semmi válasz... Megpróbálom kinyitni a szemem, de nem megy. A beszéddel nem is próbálkozok... Ha a szemem sem tudom kinyitni akkor a szám se, csak nyögdécselés lenne. Hát akkor várok... Várok... Csak ez az iszonyú fájdalom múlna el... Mi ez? Jaj ne, egy újabb megválaszolatlan kérdés... Orvosok? Nem... Ez nem orvos. Fiatalabb. Egy fiatal fiú. Nem kisgyerek de nem is felnőtt. Kicsit lehet idősebb mint én. De sshh! Mit mond? 
- Jobban van már? - kérdi a fiú. 
- Igen, nagyon valószínű, hogy hamarosan felébred! - felel egy kedves, női hang.
- Ez nagyszerű! - Mondja a fiú, hangjában hallatszik az öröm. - Láthatnám?
- Hogyne! - felel a nő és elindulnak... Felém? De hát egyik hang se ismerős...
A srác leül mellém a nő pedig elmegy. Biztos, hogy a fiú maradt mert tűsarkú kopogását hallom távolodni és olyan finom fiús illat csapja meg az orrom. Hirtelen ajtó csukódást hallok majd egy nagy sóhajt. A srác itt mászkál a szobában, ez egész biztos.
- Haló? - Szólal meg kissé férfias bár édes hangján. /Áh... Tehát telefonál./ - Várj, kihangosítalak! Na most mond!
- Hol vagy kicsim? - kérdi egy női hang.
- A kórházban... - Felel a fiú.
- Megint? Jaj szívem, de hát nem is ismered azt a lányt... - mondja a nő.
- Tudom anyu, de akkor is az én kezeim közt esett össze és annyira ismerem, hogy érdekeljen, hogy él-e még! - Feleli a fiú. /Ez kedves.../
- Jó, te tudod fiam, de ne maradj ott egész este! - Mondja a nő.
- Rendben, de megyek mert nem lesz pénz a telódon! Szia! - köszön a fiú és vissza ül mellém.
Sokkal okosabb nem lettem... Vagyis de... Ő az aki ide hozott.
- Hjaj - sóhajt egy nagyot. - Nem kellett volna hagynom, hogy eltűnj... - mondja majd a kezemre teszi a kezét.
Olyan ismerős ez az érintés. Apának is ilyen volt. Amikor kicsi voltam egy bandában zenélt... Basszusozott, de már nem foglalkozik velem és ez biztos, hogy egy fiatal srác keze, nem apáé. Újra nyílik az ajtó és ismét tűsarkú lépteket lehet hallani.
- Felébredt már? - kérdezi egy kedves hang.
- Még nem... - Felel a fiú.
- Szerencsés barátnőd van... Ha nem hozod be nem biztos, hogy ennyivel megússza! - Mondja a nő.
- Igen, biztos az, de nem az enyém... - Feleli a srác. /Na jól van kislány, ideje felébredni!/
- Öh... mm... mh... - nyöszörgök mire nagy nehezen kinyílik a szemem.
Az első akit meglátok egy szőke srác, gyönyörű barna szemekkel és egy kedves mosollyal. Aztán pedig egy fehér ruhás doktornőt. Szép hosszú fekete haja lófarokban fel volt kötve de még így is a hátáig ért.
- Helóka! - köszön kedvesen. - Hogy érzed magad? Menni fog a beszéd? - kérdi a doki.
Én bólintok és kinyitom a szám de egyenlőre csak levegőt veszek rajta.
- Lenne néhány kérdésem annak érdekében, hogy tudjuk ki vagy, mert semmilyen papír nem volt nálad. Kezdhetem? - Kérdi a nő.
- Igen, de nem sok mindenre emlékszem... - Nyöszörgök rekedtes hangomon.
- Nem baj, csak azt mond amire tudod a választ. Rendben?
- Igen.
- Oké, akkor először is, mi a neved? - Kérdi a nő.
- Winter... Winter Munroe. - Felelem elég bizonytalanul, pedig ez a nevem.
- Hogy hívják a szüleidet?
- Anya Jessica Black apa pedig Tomas Munroe.
- A basszusgitáros Tomas Munroe? - kérdi döbbenten a doki mire bólintok. - Király lehet egy ilyen apa... Viszont te mennyi idős vagy?
- Júliusban leszek 19.
- Hm... Akkor nem is fiatal hozzád! - poénkodik a doktornő.
- Nem, azt hittem fiatalabb. - Mondta a srác.
- Nos, Winter... Mi az utolsó emléked? - kérdi a doktor.
- Há... Hát az, hogy Kiara, én, és Harry kiszökünk egy buliba ahol nagyon jól érzem magam de miután kapok valamit inni kezdem furcsán érezni magam és innen minden sötétség. - Felelem őszintén.
- Ők a testvéreid? - kérdezi a nő.
- Nem, csak az intézetben ismertem meg őket...
- Intézetben? Nem vagy te már nagy ahhoz? És miért vagy ott? - Faggatózik a nő.
- 21 éves koromig kiskorú vagyok... - mormogom.
- Jó, de ha van családod akkor, hogy kerülsz oda? - kérdi a doki.
- Apa azt mondta, hogy elege van belőlünk és elhagyott minket, anyu pedig egy autó balesetben meghalt több mint 4 éve. - Motyogom elkeseredetten.
- Rendben! Akkor felhívom az intézetet és holnap már mehetsz is vissza. - mondja a nő.
- Mi?!? Ne! Hagyja!! Erre semmi szükség!! - Ülök fel hirtelen.
- De...
- Dr. Barbara Weis-t várják az intenzíven! -szakítja félbe egy hang.
- Majd megbeszéljük! - Mondja és elindul kifelé.
- Miért nem akarsz vissza menni? - kérdi a szőke srác.
- Te nem tudod milyen az intézet! Nem játszótér hanem kínzó kamra! Egyszerűen borzalmas!! Aki oda kerül annak egyszerűen nincs élete!! - Mondom a srácnak aki megértően néz.
- Segíthetek valamiben? - Kérdi kedvesen.
- Köszi de hacsak nem tudsz csodát tenni nem hiszem, hogy tudnál... - felelek.
A srác mosolyogva előveszi a telefonját és elkezdi nyomkodni. Fél perc se kell és újból rám néz.
 - Ne haragudj, biztos mondtad már de nem.emlékszem... Hogy is hívnak? - Kérdem zavartan.
- Még nem mondtam, de Riker. Riker Lynch.
- Oh... Hát akkor gőzöd sincs, hogy milyen egy intézet... - Motyogok.
- Hm? Miből gondolod? - kérdi Riker.
- A sztárok nem hiszem hogy onnan jönnek...
- Áh... Szóval ismersz... Akkor annyira mégse lehet szörnyű egy intézet! - Mondja értelmes fejjel. Nem mintha tudna bármit is...
- Oh, ha tudnád... Téged se ismernélek, ha a szobatársam nem lenne oda meg vissza érted... Értetek. - Magyarázom amikor egy idősebb szőke hajú nő nyit be.
- Szia anya! - köszön Riker.
- Jó reggelt... Napot... Estét... - köszönök kicsit zavarodottan.
- Sziasztok!
- Anyu, a lány Winter, Winter ő az anyukám Stormie.
- Üdv! - nyújtom felé a kezem amennyire bírom.
- Szia!
- Anyu, beszélhetnénk négy szem közt? - Kérdi Riker.
- Persze. - Feleli Stormie
- Ugye nem gond? - Néz felém.
- Engem nem zavar, de én nem hiszem, hogy el tudok innen menni. - Felelek és magam elé nézek.
Riker ezen csak mosolyog, megköszöni és kimennek. Ismét egyedül vagyok. Csinálni kéne valamit... Amikor oldalra fordítom a fejem a mellettem lévő asztalon ott van egy telefon és lapok. Lapok? Lehet, hogy a beteg lapok. Nézzük! Amikor ránézek a lapokra teljesen megdöbbenek. Drogtúladagolás? De... De... Én nem drogozok! Sose drogoztam és nem is fogok! Gondolataimat Riker és a doktornő szakítsa meg.
- Nem tudom, hogy sikerült ezt elintézned de nem kell visszamenned az intézetbe! - Mondja a doktornő.
Én zavarodottan a doktornőre nézek majd Rikerre aki rám kacsint. A doktornő ad egy lapot amire rá van írva, hogy mielőtt elmehetnék mit kell tennem majd kisétál. Vérvételre kell menni és egyéb vizsgálatokra. Lehetne rosszabb is. Miközben én a lapot vizsgálgatom Riker leül az ágyam melletti székre.
- Riker! - Nézek rá. - Hogy csináltad? - Kérdem.
- Mégis mit? - Kérdi, mintha nem tudna semmit.
- Te intézted el, hogy ne kelljen visszamennem! - Magyaráztam.
Riker csak elmosolyodott de meg se szólalt.
- Mi történ? - Kérdezem.
- Az este? - Kérdez vissza Riker.
- Igen!
- Egy szórakozóhelyen találkoztunk és beszélgettünk, ismerkedtünk aztán te eltűntél egy időre én pedig addig megkerestem a haverokat. Éreztem, hogy valami nincs teljesen rendben mert amikor ismét találkoztunk te teljesen lökött voltál. Alig tudtál levegőt venni a nevetéstől. Reméltem, hogy nem lesz nagyobb bajod de hirtelen elkezdtél dülöngélni és csak annyit mondtál, hogy "Rik... Riker miért van kettő belőled? Három... Négy..." és itt összeestél.
- Uh... ezek szerint ezért van a beteglapra drogtúladagolás írva? - Mutattam fel a lapot.
- Valószínűleg.
Rikerre néztem majd hanyatt vágtam magam és a plafont kémleltem. Ismét kérdések kezdenek felhalmozódni bennem. Hogy csinálta Riker? Miért? Ha nem kell az intézetbe mennem, akkor hová megyek? Úr Isten de sok kérdés... És semmi válasz...