2. rész - Vizsgálatok

Éjfél már rég elmúlt, de én csak hánykolódom a hideg kórházi ágyon. Kemény és kényelmetlen. A szoba sötét, hideg, félelmetes és fertőtlenítő szag van. Fázom... Szeretnék egy takarót vagy valamit! Hogy aludjak takaró vagy pokróc nélkül? Hideg van és nincs mit ölelgetni...  Szeretnék, már egy normális helyen lenni ahol van legalább egy abrosznyi pokróc! Bár ha belegondolok még azt se tudom mi lesz velem... Riker valahogyan elintézte, hogy kikerüljek az... Onnan... Viszont nekem nincs pénzem se házra, se albérletre, az utcán meg igazán nem szeretnék maradni. Néha jó lenne tudni mi, jár az emberek fejében… Ha nem ismer, miért tesz nekem szívességet? Egy szórakozóhelyen találkoztunk és beszélgettünk, ismerkedtünk aztán te eltűntél… - A fejemben a szőke fiú szavai visszhangzanak. Ismerkedtünk? Jézusom, vajon miket mondtam neki? És ő nekem? Semmire sem emlékszem, csak arra, amikor kiszöktünk… Soha az életben nem csinálok többet ilyet! A nyakamon a hajnali 4 és nagyon fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Kell valami takaró, vagy pokróc! Amikor a jobb oldalamra fordulok az ablakon beszűrődő fény megvilágítja Riker dzsekijét, amit itt felejtett. Ez isten ajándéka! De… Áh, mindegy. Mire Riker visszajön, a dzseki is visszakerül a helyére! Lassan eltántorgok és elveszem a dzsekit, majd visszaülök az ágyra. Ahogy megszagolom, olyan ismerős illat csap meg. Ez valami Hollister cucc, de nem tudnám megmondani melyik, viszont imádom ezt az illatot. Magamra terítem a dzsekit és az egyik ujját magamhoz ölelem. Mm… Sokkal jobb! Nem telt el sok idő és már álomvilág kapujában álltam és mézeskalácsokról álmodtam.

*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*

Akaratlanul is felébredek a madarak jelen pillanatban idegesítő csiripelésére. Riker dzsekije még mindig a kezeim közt van a karom pedig tiszta nyál. Nyál?! Basszus, remélem a dzseki nem lett nyálas! Apámtól sem a tehetségét öröklöm, hanem a nyáladzást... Gyorsan feltérdelek, és amikor látom, hogy a dzsekin nincs, nyoma a DNS-emnek egy nyugodt sóhaj  kíséretében a térdemre teszem a dzsekit.
- Jó reggelt szöszi!
- Szia Riker! Riker?! - Rémülten nézek a hang irányába, Riker pedig kedvesen mosolyogva integet. Én a dzsekire nézek és akármennyire is szeretném azt hinni, hogy nincs itt, tudom, hogy itt van és tudja, hogy a dzsekijével aludtam. Istenem most tuti hülyének néz én meg fogadni merek, hogy olyan vörös vagyok, mint a Japán zászlón a felkelő napot jelképező kör.
- R... Riker, figyi megmagyarázom! Ez nem az, aminek látszik!
- Miért? Szerinted minek látszik? - Kérdi még mindig azzal a kedves mosollyal és lassan mellém lép.
- Ő... Igazából gőzöm sincs, de tuti nem az, amire gondolsz! - Anyám, de el tudnék most süllyedni. Mit gondoltam? Miután alig aludtam képes voltam azt hinni, hogy előbb felébredek, minthogy visszajönne a dzsekiért? Egyáltalán azt, hogy gondoltam, hogy csak úgy fogom magam és elveszem a dzsekit? Vagy ami a legjobb kérdés... Egyáltalán gondolkoztam?!
- Hát szerintem a dzsekimmel aludtál, de ezt csak gondolom.
- Nem! Vagyis, de... De nem... Ahj... Tessék! - Nyújtom Riker felé a dzsekit miközben szégyenlősen meredek magam elé.
Amikor Riker elveszi a dzsekijét, én a faliórára pillantok. 11:25... Hű, én is tudok ám aludni... És még el kell mennem azokra a vizsgálatokra is.
- Szép színed van! Vetekszik egy STOP táblákéval - Vigyorog Riker mire én még jobban elpirulok és lesütöm a tekintetem.
- Mióta vagy itt? - Motyogok félénken.
- Nagyjából másfél órája... Miért?
- Tessék? Miért nem ébresztettél fel? - Kérdem idegesen.
- Miért tiszta nyál az arcod?
- Ő... Mert... Nem... Mert nem volt kedve száraznak maradni! - Mi? Ez meg milyen hülye magyarázat?!
- Na, látod… Nekem meg nem volt kedvem felébreszteni! Viszont gondolom, alva nem jársz, és így nem hiszem, hogy bármilyen vizsgálatra is elmentél... - Mondja Riker. - Gyere... Elkísérlek!
Riker melegen rám mosolyog, és felém nyújtja a kezét, amit szégyenlősen megfogok. Lassan lemászok az ágyról és Rikerrel kézen fogva elindulunk a lapokon lévő terem felé. Vagyis azt megkeresni. Elpirulok a gondolatra, hogy egy tinibálvánnyal sétálok kézen fogva a kórház folyosóin. Hát nem a legromantikusabb, de még mindig jobb, mint a hullaházban egyedül éjfélkor amikor telihold van!
- Mm... Riker! Szerintem nem erre van!
- Miért? Honnan tudod?
- Kivan írva, hogy belgyógyászat... Nekünk, úgy értem nekem toxikológia kell!
Riker és én még fél órát kóvályogtunk mire megtaláltuk a toxikológiát, ahol épp ebédszünet van... De jó... Rikerrel leülünk az ajtó elé és gyászos csendben vártuk, hogy valaki kijöjjön leszedni az "Ebéd szünet" táblát. Nézem a falakat, de csak egyszerű fehér falak. Az ajtók is... Nagyon steril minden, mondjuk ez egy kórház, szóval érthető... Miközben nézelődök arra eszek figyelmes, hogy Riker hüvelykujjával a kezemet simogatja. Jézusom Riker ne csináld! Ez nekem sok!
- Ő... Riker... Ne haragudj, de... - Motyogom vörös fejjel és elhúzom a kezem.
- Oh, bocsi... Ez nálam már amolyan feltétlen reflex - Mosolyog.
- Feltétlen reflex? - Kérdem mosolyogva.
- Aha
- Mond, te hányas voltál bioszból?
- Miért? - Riker arcán látszik, hogy gőze sincs, miért kérdem.
- Kevered a megszokást és a feltétlen reflexet! - Felelek mosolyogva. - A feltétlen reflex az idegrendszer illetve a test gyors, nem tudatos, általában védekező válaszreakciója a környezetből érkező hatásokra. A szokás meg... Szokás...
- Mi? Ne haragudj Win, de egy szavadat se értem...
- Pedig tök egyszerű, az a mozdulat, amit akkor csinálsz amikor... Mmm... Például amikor kicsúszik a telefon a kezedből, vagy amikor feléd repül egy méh. Automatikusan elkezded védeni magad.
- Ó... Eddig te vagy az első lány, aki nem csak cukin vigyorgott, hanem ki is javított... Okos... - Felel Riker.
- Hm... Ezek szerint mégse... Tehát tudatosan csináltad... Akkor ez tapizás, illetve kiskorú zaklatása, amiért én fel is jelenthetlek!
- Micsoda?! - Riker a félelemtől kerek szemekkel mered rám, én pedig igyekszem komoly képet vágyni, de elnevetem magam.
- Nyugi már! Vicceltem!
- Basszus... Nem vicces! - Próbál sértődöttséget színlelni, de nem nagyon jön össze. - Egyébként tényleg megszokás... Nem "zaklatás"!
- Aranyos szokás - Motyogom.
Pár pillanattal később egy fiatal doktornő lép ki a fehér ajtó mögül. Platinaszőke haja kontyba kötve, hosszú fehér köpenyt visel.
- Miss. Munroe? – Kérdi, mikor meglát.
Bólintok.
- Remek! Kérem, jöjjön!
Bizonytalanul, de elindulok a szoba és a kedvesen mosolygó hölgy felé.
- Na? Mizu? Mit mondtak? - Ugrik fel Riker amikor kilépek a szobából.
- Semmi... Azt mondták felesleges a komolyabb vizsgálat, mert ha komoly bajom lenne, még mindig rosszul lennék. - Motyogom.
- Akkor jó! - mosolyog Riker, majd újra kézen fog.
Szörnyen édi, hogy megfogja a kezem, de se kisgyerek nem vagyok, akire vigyázni kell, se a barátnője nem vagyok, hogy folyton a kezemet kelljen fognia.

 *.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*

Mi a frász?! Milyen oltás?! Sokkosan bámulok az orvosra, aki egy hatalmas tűt vesz elő, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz Ez csak valami rossz rémálom ugye? Azt nem szándékozik belém szúrni!
- Kérem, üljön le! – Mondja kedvesen mosolyogva a doki.
- Minek az az injekció? – Kérdem az injekcióra mutogatva.
- Csak a biztonság kedvéért kapja. Nyugodjon meg, nem fog fájni, csak egy apró szúrást fog érezni!
Rémülten nézek a hapsira, aki lassan közelebb lép. Apám, te azt belém nem szúrod, mérget vehetsz rá!
- Hehe… Semmilyen szúrást nem fogok érezni! Léptem! Pá! – Mondom és ezzel kimegyek a dokitól.
- Megvagy? – Kérdi Riker.
- Igen, menjünk! – Mondom és elránagtom, de ő megáll.
- Minden oké? Idegesnek tűnsz!
- Igen, minden rendben! Menjünk!
Riker vállat von és már majdnem ikerül elráncigálnom, de valaki utánam kiabál.
- Miss Munroe! Kérem, jöjjön vissza!
Fenébe!
- Win? – Fordít maga felé Riker.
- Hupszika… - Vigyorgok.
- Miss Munroe! Kérem! Ígérem, gyorsan túl leszünk rajta!
Riker megfogja a kezem és visszarángat az orvoshoz. NE! Ezt ne! Bármit csak tűt ne! Ne szurkáljanak össze! Nem vagyok tűpárna! Nagy nehezen ismét besétálok az orvoshoz, ezúttal Rikerrel kézen fogva. A doki kezében ott a tű… Kerek szemekkel bámulok a hatalmas tűre. Ettől kisebb nincs?! Ez nagyobb, mint ami akkor volt, amikor kimentem! Ezzel embert lehetne ölni!
- Ettől kisebb nincs? – Kérdem rémülten.
- Ez a legkisebb! – Felel a doki és a tűre pillant.
- Ez?! Hát, köszönöm szépen, nekem semmi bajom és elmentem! – Mondom és ismét az ajtó felé indulok de Riker visszaránt.
- Winter… Maradsz! Csak egy tűszúrás! Nem fog fájni, megígérem! – Mondja kedvesen.
- Én meg nem várom meg, amíg kiderül, hogy igazad van-e vagy kamuzol! A soha-viszont-nem-látásra! – Felelem a vélelemtől vigyorogva és ismét elindulok.
Nem messzire jutok, érzem, hogy valaki, gondolom Riker, felemel és a doki melletti ágyra tesz. Az orvosra nézek, akinek a kezében ott a hatalmas tű. Riker ott áll előttem, nagyon közel, hogy véletlen se tudjak elugrani. Bátortalanul a doki felé nyújtom a kezem, aki valami cuccot nyom rá, gondolom fertőtlenítő, vagy érzéstelenítő. Oda se nézek, igyekszek másra gondolni, de nem megy. Oda pillantok és már nagyon közel van hozzám a tű.
- Maga megőrült?! Ugye nem gondolja komolyan, hogy azt belém szúrja?! Minek néz maga engem, tűpárnának?! – Rántom el a kezem.
A doki egy nagyot sóhajt.
- Nyugodjon meg! Nem fog fájni! – Nyugtat és a kezemért nyúl, de én nem adom. – Istenem, mi lesz vérvételnél… - Morogja.
- Mi a frász?! Milyen vérvétel?! Na jó, én elmentem! Engem ne szadizzon semmilyen doki! – Mondom és felállnék, de Riker nem engedi. – Riker!
- Winter! Nem mész sehová!
- De igen! – Mondom és felállok.
- Win, ne szórakozz!
- Nem szórakozok! Én, most lelépek és senki nem fog tűvel szurkálni! – Mondom és keresztbe teszem magam előtt a kezem, akár egy kisgyerek.
- Gondolod?! – Riker elvigyorodik, én pedig elbizonytalanodok.
A következő pillanatban azon kapom magam, hogy az ágyon fekszem, Riker lefogja mind a két kezem és a doki egyre jobban közeledik a tűvel. Elkezdek rángatózni, hogy véletlenül se szúrhassa belém azt a vacakot. Ordibálok, hogy hagyjanak és már a könnyek is folynak a szememből.
- NE! Szépen kérem, hagyjanak békén! – Motyogom.
A doki egy nagyot sóhajt, Riker pedig döbbenten pislog rám.
- Mi lenne, ha átölelnéd a barátodat? – Kérdi a doki.
- Nem a barátom… Nem is ismerem! Kérem, had menjek el! Semmi szükség erre és mind a kettőnk életét megkönnyíteném, ha most szépen lelépnék!
- Bármennyire is igaza van Miss Munroe, de az ön érdekében tesszük ezt! Ha gondolja, megnézhetem, hátha van kisebb tű… - Mondja lemondóan a doki.
- Azt megköszönném!
A doki elmegy tűt keresni, bár kétlem, hogy talál másikat. Riker egy hatalmasat sóhajt és elengedi a kezem. Gyorsan letörlöm az arcomról a könnyeket, de nem lettem nyugodtabb.
- Semmivel se lett jobb igaz? – Kérdi Riker miközben a padlót bámulja.
- A-a… - Motyogom.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire félsz…
- Semmi baj… Riker, könyörgök, had menjek el! Hidd el, jól vagyok!
- Ha lehetne, tőlem mehetnénk, de értsd meg, hogy miattad csináljuk ezt! – Feleli Riker.
Lemondóan pislogok, mire Riker elmosolyodik.
- Gyere ide! – Mondja és magához ölel. – Jobb? Ha szeretnéd így is beadhatják azt a vacak injekciót.
Még válaszolni se tudok, a doki visszatér egy látszólag még nagyobb tűvel.
- Ez talán kisebb! Sikerült megnyugodnia? – Kérdi mire nagyot nyelek.
- Ha lehet így próbálja beadni – Felel Riker.
- Rendben!
Riker közelebb ül a dokihoz, és amikor érzem, hogy megfogja a kezem, mármint a doki, én Riker nyakába temetem a fejem. Ha nem látom, nem fáj, ha nem látom, nem fáj, ha nem látom, nem fáj!
- Megvan már? – Kérdem idegesen.
- Megvagyunk! Fájt? – Kérdi Riker.
A fejemet rázom.
- Látja? Nem volt oka félni semmitől! Viszont a vérvétel előtt szeretném, ha kapna valami nyugtatót, mert annál sajnos nem tudjuk alkalmazni az ölelős módszert.

*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*.*

Fáradtan tántorgok Riker mellett. Nagyon sok nyugtatót kaptam, mert a normál adag a vérvételnél egyáltalán nem hatott, most meg alig állok a lábamon a nagy adag nyugtatótól. Fejem Riker vállára hajtva igyekszem a lábaim egymás után pakolni, de nagyon megerőltető. Fáradtan felpislogok Rikerre, aki helyettem is figyel, hogy hová lépek.

- Kérdezhetek valamit? – Kérdem kómás hanggal.
- Persze!
- Miért? Nem is ismersz! Azt se tudod, ki vagy mi vagyok! Miért tettél nekem szívességet?! – Kérdem, miközben kilépünk a korházból.
- Talán baj, hogy segítettem? – Kérdi. – Elég dolgot árultál el magadról és segítettél is nekem… Ennyit igazán megtehetek érted…
- De Riker… Nekem nincs pénzem! Nincs lakásom és nem ismerem a rokonaimat se! Miért csináltad? Mit gondoltál hová kerülök?! – Kérdem. Próbálok ideges lenni, de a nyugtató nem hagyja.
- Gondoltam egy ideig nálunk leszel! – Mondja, mire megtorpanok.
Hogy tessék? Mi a szalámis-vajas kenyérről beszél?! Én? Hozzájuk? Mit akar ez média botrányt? Nem elég neki, hogy, ha meglátja valami paparazzi, hogy egy idegen lányt támogat haza, vagyis egy intézetbe vagyis… Nem tudom hová megyünk, de oda, akkor azzal lesz tele az újság?! Látom lelki szemeim előtt, hogy a pletyka lapok címlapján ez díszeleg: „Riker Lynch és egy lány az intézetből! Örökbe fogadott egy lányt, aki akár a barátnője is lehetne?!”
- Baj van? Nem tetszik az ötlet? – Kérdi.
- De… De… Csak… Áh, mindegy… Fáradt vagyok! – Felelem.
- Winter, tudom, mit csinálok! Hidd el, nem vagyok már gyerek!
Tudom, hogy nem vagy gyerek Riker, de baromságot csinálsz! Jézusom, mi lesz ebből? Azt se tudom kik a testvérei… Egyáltalán minek visz haza? Nem egy kiskutya vagyok, akit az út szélén talált! Hanem egy ember, aki az orra előtt esett össze… Ez tök más! Mi van, ha a testvérei utálni fognak? Erről engem miért nem kérdeztek meg?! És amúgy is… Mire kellett a vérem? A kérdések sora végtelen és még mindig várnom kell a válaszra…

1. rész - A kórházban

Ah, mi ez a szörnyű fejfájás? Hol vagyok? Szent ég, nem emlékszem semmire... Minden tiszta homály... Mi ez a szag? Talán... Nem... Az lehetetlen... Mit keresek én egy kórházban? Ki hozott ide? Miért? Úr isten, tele vagyok kérdésekkel de semmi válasz... Megpróbálom kinyitni a szemem, de nem megy. A beszéddel nem is próbálkozok... Ha a szemem sem tudom kinyitni akkor a szám se, csak nyögdécselés lenne. Hát akkor várok... Várok... Csak ez az iszonyú fájdalom múlna el... Mi ez? Jaj ne, egy újabb megválaszolatlan kérdés... Orvosok? Nem... Ez nem orvos. Fiatalabb. Egy fiatal fiú. Nem kisgyerek de nem is felnőtt. Kicsit lehet idősebb mint én. De sshh! Mit mond? 
- Jobban van már? - kérdi a fiú. 
- Igen, nagyon valószínű, hogy hamarosan felébred! - felel egy kedves, női hang.
- Ez nagyszerű! - Mondja a fiú, hangjában hallatszik az öröm. - Láthatnám?
- Hogyne! - felel a nő és elindulnak... Felém? De hát egyik hang se ismerős...
A srác leül mellém a nő pedig elmegy. Biztos, hogy a fiú maradt mert tűsarkú kopogását hallom távolodni és olyan finom fiús illat csapja meg az orrom. Hirtelen ajtó csukódást hallok majd egy nagy sóhajt. A srác itt mászkál a szobában, ez egész biztos.
- Haló? - Szólal meg kissé férfias bár édes hangján. /Áh... Tehát telefonál./ - Várj, kihangosítalak! Na most mond!
- Hol vagy kicsim? - kérdi egy női hang.
- A kórházban... - Felel a fiú.
- Megint? Jaj szívem, de hát nem is ismered azt a lányt... - mondja a nő.
- Tudom anyu, de akkor is az én kezeim közt esett össze és annyira ismerem, hogy érdekeljen, hogy él-e még! - Feleli a fiú. /Ez kedves.../
- Jó, te tudod fiam, de ne maradj ott egész este! - Mondja a nő.
- Rendben, de megyek mert nem lesz pénz a telódon! Szia! - köszön a fiú és vissza ül mellém.
Sokkal okosabb nem lettem... Vagyis de... Ő az aki ide hozott.
- Hjaj - sóhajt egy nagyot. - Nem kellett volna hagynom, hogy eltűnj... - mondja majd a kezemre teszi a kezét.
Olyan ismerős ez az érintés. Apának is ilyen volt. Amikor kicsi voltam egy bandában zenélt... Basszusozott, de már nem foglalkozik velem és ez biztos, hogy egy fiatal srác keze, nem apáé. Újra nyílik az ajtó és ismét tűsarkú lépteket lehet hallani.
- Felébredt már? - kérdezi egy kedves hang.
- Még nem... - Felel a fiú.
- Szerencsés barátnőd van... Ha nem hozod be nem biztos, hogy ennyivel megússza! - Mondja a nő.
- Igen, biztos az, de nem az enyém... - Feleli a srác. /Na jól van kislány, ideje felébredni!/
- Öh... mm... mh... - nyöszörgök mire nagy nehezen kinyílik a szemem.
Az első akit meglátok egy szőke srác, gyönyörű barna szemekkel és egy kedves mosollyal. Aztán pedig egy fehér ruhás doktornőt. Szép hosszú fekete haja lófarokban fel volt kötve de még így is a hátáig ért.
- Helóka! - köszön kedvesen. - Hogy érzed magad? Menni fog a beszéd? - kérdi a doki.
Én bólintok és kinyitom a szám de egyenlőre csak levegőt veszek rajta.
- Lenne néhány kérdésem annak érdekében, hogy tudjuk ki vagy, mert semmilyen papír nem volt nálad. Kezdhetem? - Kérdi a nő.
- Igen, de nem sok mindenre emlékszem... - Nyöszörgök rekedtes hangomon.
- Nem baj, csak azt mond amire tudod a választ. Rendben?
- Igen.
- Oké, akkor először is, mi a neved? - Kérdi a nő.
- Winter... Winter Munroe. - Felelem elég bizonytalanul, pedig ez a nevem.
- Hogy hívják a szüleidet?
- Anya Jessica Black apa pedig Tomas Munroe.
- A basszusgitáros Tomas Munroe? - kérdi döbbenten a doki mire bólintok. - Király lehet egy ilyen apa... Viszont te mennyi idős vagy?
- Júliusban leszek 19.
- Hm... Akkor nem is fiatal hozzád! - poénkodik a doktornő.
- Nem, azt hittem fiatalabb. - Mondta a srác.
- Nos, Winter... Mi az utolsó emléked? - kérdi a doktor.
- Há... Hát az, hogy Kiara, én, és Harry kiszökünk egy buliba ahol nagyon jól érzem magam de miután kapok valamit inni kezdem furcsán érezni magam és innen minden sötétség. - Felelem őszintén.
- Ők a testvéreid? - kérdezi a nő.
- Nem, csak az intézetben ismertem meg őket...
- Intézetben? Nem vagy te már nagy ahhoz? És miért vagy ott? - Faggatózik a nő.
- 21 éves koromig kiskorú vagyok... - mormogom.
- Jó, de ha van családod akkor, hogy kerülsz oda? - kérdi a doki.
- Apa azt mondta, hogy elege van belőlünk és elhagyott minket, anyu pedig egy autó balesetben meghalt több mint 4 éve. - Motyogom elkeseredetten.
- Rendben! Akkor felhívom az intézetet és holnap már mehetsz is vissza. - mondja a nő.
- Mi?!? Ne! Hagyja!! Erre semmi szükség!! - Ülök fel hirtelen.
- De...
- Dr. Barbara Weis-t várják az intenzíven! -szakítja félbe egy hang.
- Majd megbeszéljük! - Mondja és elindul kifelé.
- Miért nem akarsz vissza menni? - kérdi a szőke srác.
- Te nem tudod milyen az intézet! Nem játszótér hanem kínzó kamra! Egyszerűen borzalmas!! Aki oda kerül annak egyszerűen nincs élete!! - Mondom a srácnak aki megértően néz.
- Segíthetek valamiben? - Kérdi kedvesen.
- Köszi de hacsak nem tudsz csodát tenni nem hiszem, hogy tudnál... - felelek.
A srác mosolyogva előveszi a telefonját és elkezdi nyomkodni. Fél perc se kell és újból rám néz.
 - Ne haragudj, biztos mondtad már de nem.emlékszem... Hogy is hívnak? - Kérdem zavartan.
- Még nem mondtam, de Riker. Riker Lynch.
- Oh... Hát akkor gőzöd sincs, hogy milyen egy intézet... - Motyogok.
- Hm? Miből gondolod? - kérdi Riker.
- A sztárok nem hiszem hogy onnan jönnek...
- Áh... Szóval ismersz... Akkor annyira mégse lehet szörnyű egy intézet! - Mondja értelmes fejjel. Nem mintha tudna bármit is...
- Oh, ha tudnád... Téged se ismernélek, ha a szobatársam nem lenne oda meg vissza érted... Értetek. - Magyarázom amikor egy idősebb szőke hajú nő nyit be.
- Szia anya! - köszön Riker.
- Jó reggelt... Napot... Estét... - köszönök kicsit zavarodottan.
- Sziasztok!
- Anyu, a lány Winter, Winter ő az anyukám Stormie.
- Üdv! - nyújtom felé a kezem amennyire bírom.
- Szia!
- Anyu, beszélhetnénk négy szem közt? - Kérdi Riker.
- Persze. - Feleli Stormie
- Ugye nem gond? - Néz felém.
- Engem nem zavar, de én nem hiszem, hogy el tudok innen menni. - Felelek és magam elé nézek.
Riker ezen csak mosolyog, megköszöni és kimennek. Ismét egyedül vagyok. Csinálni kéne valamit... Amikor oldalra fordítom a fejem a mellettem lévő asztalon ott van egy telefon és lapok. Lapok? Lehet, hogy a beteg lapok. Nézzük! Amikor ránézek a lapokra teljesen megdöbbenek. Drogtúladagolás? De... De... Én nem drogozok! Sose drogoztam és nem is fogok! Gondolataimat Riker és a doktornő szakítsa meg.
- Nem tudom, hogy sikerült ezt elintézned de nem kell visszamenned az intézetbe! - Mondja a doktornő.
Én zavarodottan a doktornőre nézek majd Rikerre aki rám kacsint. A doktornő ad egy lapot amire rá van írva, hogy mielőtt elmehetnék mit kell tennem majd kisétál. Vérvételre kell menni és egyéb vizsgálatokra. Lehetne rosszabb is. Miközben én a lapot vizsgálgatom Riker leül az ágyam melletti székre.
- Riker! - Nézek rá. - Hogy csináltad? - Kérdem.
- Mégis mit? - Kérdi, mintha nem tudna semmit.
- Te intézted el, hogy ne kelljen visszamennem! - Magyaráztam.
Riker csak elmosolyodott de meg se szólalt.
- Mi történ? - Kérdezem.
- Az este? - Kérdez vissza Riker.
- Igen!
- Egy szórakozóhelyen találkoztunk és beszélgettünk, ismerkedtünk aztán te eltűntél egy időre én pedig addig megkerestem a haverokat. Éreztem, hogy valami nincs teljesen rendben mert amikor ismét találkoztunk te teljesen lökött voltál. Alig tudtál levegőt venni a nevetéstől. Reméltem, hogy nem lesz nagyobb bajod de hirtelen elkezdtél dülöngélni és csak annyit mondtál, hogy "Rik... Riker miért van kettő belőled? Három... Négy..." és itt összeestél.
- Uh... ezek szerint ezért van a beteglapra drogtúladagolás írva? - Mutattam fel a lapot.
- Valószínűleg.
Rikerre néztem majd hanyatt vágtam magam és a plafont kémleltem. Ismét kérdések kezdenek felhalmozódni bennem. Hogy csinálta Riker? Miért? Ha nem kell az intézetbe mennem, akkor hová megyek? Úr Isten de sok kérdés... És semmi válasz...